Ne vedd túl komolyan, én sem teszem.

Már megint elmúlt 8 és még nem vagyok a buszmegállóban. Ma is elfogok késni. Rezignáltan veszem tudomásul, hogy a tegnap esti fogadalmam, miszerint a reggeli készülődést kicsit felgyorsítom, halva született gondolat volt. Pedig tényleg rajta vagyok, hogy kevesebb időt vegyen igénybe a készülődés, de mindig van valami, ami extraként rakódik a kötelező rutin műveletek tetejére, ami a jól megalapozott, átgondolt reggeli szeánszot a felismerhetetlenségig szabdalja szét. De már azzal is, hogy ezen mélázok, elkések.

A lifthez sietve az agyamban a napindító gondolatok cikáznak egészen onnantól, hogy a lifthívó gomb után meg kell keresnem a kulcsaimat, hogy ki tudjam nyitni a szeméttárolót, hogy megszabaduljak az ismét képtelen gyorsasággal felgyülemlett ipari mennyiségű hulladékunktól, odáig, hogy a munkahelyemre belépve, át kell néznem az e-mailjeimet, beszélnem kell ezzel vagy azzal és be kell fejeznem két kimutatást is. Cikáznak a gondolatok, fejben már délután öt óránál járok, éppen haza indulok a cégtől, amikor megszólal a jól ismert csengés és a mellé elmaradhatatlan társként szegődött fémes zörgés és nyikorgás. Megjött a lift. Az ajtó szokás szerint komótosabban nyílik az általam elvártnál, mintha csak szemléltetni szeretné számomra, hogy mennyire keserves elmúlás vár rám, ha továbbra is rest leszek a lépcsőt használni. „Holnap legyalogolok a földszintre, ígérem” – fogadom magamban, mintha ezzel gyorsíthatnék a folyamaton, ami lehetővé tenné a fülkébe való bejutásomat. Mire lefutnak a fejemben ezek a gyarló gondolatok, arra leszek figyelmes, hogy egy kistermetű, kedvesen mosolygó néni áll velem szemben pórázokat tartva a kezében. A lábainál két töpörödött méretű kutya néz rám kikerekedett szemekkel. Az enyhén sáros bundájuk alapján arra gondolnék, hogy most érkeztek meg a sétából, de mivel ők is a földszintre tartanak, valószínűbb, hogy még csak most mennek ki a friss levegőre.

Belépek a liftbe a szokásos protokolláris körök megtétele közepette. Körbe nézek az ezerszer látott fülkében, ahol minden ugyanolyan, mint minden áldott reggel és este, amikor megfordulok benne. Ahogy a szemeim végig pásztázzák a teret, megakad a pillantásom a kutyusokon, akik a kezdeti feszélyezettséget követően, meglepő gyorsasággal a komfortzónájukba fogadtak engem. Egyikőjük a tükörben ismerkedik magával és próbál határozott fellépést sugallva egy-egy ugatással elrettentővé válni a fantomképével szemben, míg a másik a lábamhoz egyre közelebb férkőzve, nyilvánvaló kapcsolatfelvételi szándékkal a nadrágom szárát vizsgálja. Enyhén, az öreghölgy számára remélhetően alig látszó mozdulattal, félre húzom a lábam. Nem szeretnék közelebbi kapcsolatot létesíteni ezzel a kis jószággal.

Nincs bajom az állatokkal. Ha szenved egy élőlény, az nagyon zavar és bántalmazásuk, kínzásuk mélyen felháborít, de hogy megvalljam, különösebben nem rajongok értük. Lenyűgöz egy-egy faj teljesítménye, szépsége, tudása, de például egy-két kivételtől eltekintve soha nem ültem végig ismeretterjesztő filmeket és az állatkertben is hajlamos vagyok fél óra alatt végig szaladni. Épp ezért nem tudok azonosulni a társasházakban annyira elterjedt életmóddal, hogy kutyákat, macskákat magukhoz költöztetve 50 négyzetméteren, a negyedik emeleten élnek emberek.

Persze látom a másik oldalt is. Rengeteg magányos ember él szerte a világon. Az idősebbek már túlvannak sok mindenen, fáradtak, magányosak. Sokakra nem nyitja már senki rá az ajtót. Egyetlen hűséges hallgatóságuk Mirci vagy Morzsa, akiket lehet kényeztetni, gondoskodni róluk. Ragaszkodnak, hallgatnak a jó szóra és egyáltalán, csak vannak.

A fiatal szinglik, akik a munka mellett ugyan próbálkoztak már számtalanszor párt találni, de mindannyiszor csalódniuk kellett szintén igénylik a társaságot. Unottak, fáradtak, csalódottak és beletörődtek helyzetükbe. Odafordulnak hát házi kedvencükhöz, rájuk borítva minden szeretetet, amit a meg nem talált társuknak szántak és keserűen mosolyt erőltetve arcukra, bölcsen megfogalmazzák, hogy kedvenc négylábújuk legalább soha nem csapja be őket.

Aztán ott vannak azok a párok, akik a karrier, az élvezetek végtelen és féktelen kergetése közben, a szabadság és önmegvalósítás magasztos jelszavait skandálva, a gyermekáldás kihívásait félresöpörve, a szülői örömöket, kompromisszumos megoldásként, kielégítik egy helyes kis csaholó, vagy nyávogó jószággal és papás-mamást játszanak vele, mint a gondtalan ötévesek.

Munkát tévesztettem, hiszen rá kell döbbennem, hogy amíg ilyen széles tábor vásárol divatos, évszakhoz illő állatruhákat, elviszi a kis kedvencét kozmetikai szalonokba és olyan falatokkal eteti, amiket még magának sem venne meg, addig hatalmas kihagyott ziccer nem indítani egy erre épülő vállalkozást.

Kritikus gondolataimat a liftajtó fémes, zörgő hangja szakítja meg ismét, ami jelzi, leértünk a földszintre. Előzékenyen utat engedek az idős hölgynek és a két rakoncátlan négylábúnak. Miközben előttem poroszkálnak, csendben dorgálom magamat, hogy miért kell ennyire tudálékosnak, okoskodónak lennem. Már-már meggyőzöm magamat, hogy csak a kora reggeli mogorvaság keltette indulatok szülték borús gondolataimat, mikor a néni lehajol előttem és nejlonzacskós kezével felszedi a kötött ruhácskába bújtatott, vígan csaholászó jószág ürülékét, miközben megdicséri és puszit nyom a pofijára.

Mint mikor a híd peremén álló öngyilkost egy véletlenül arra tévelyedett az utolsó pillanatban, úgy ránt vissza engem is ez a jelenet a földre. A becsapódás keltette puffanás helyét, nagyapám hangja és tekintete tölti be. Az ősz öregember, aki falun töltötte élete nagy részét, jószágokkal körül véve, az ilyen jelenetek láttán csak a fejét csóválta, mosolygott és csak annyit mondott: „Nagyot fordult a világ fiam, egészen a feje tetejére…”

Elment a buszom. Ma is el fogok késni.